A 2020. év virágvasárnapjának kora délelőttjén egy elsőre szokásosnak tűnő vontatmány indult el a szegedi Tátra téri közösségi ház udvarából.

Aki azonban látta már korábban a Márton Áron cserkészcsapat vikinghajójának tavaszi Tiszára szállítását, annak feltűnhetett néhány furcsaság: a vontató gépkocsiban egyedül a sofőr ült, másik autó nem követte és a menet pedig nem a szokásos vízretételi hely, azaz a Lapos felé haladt, hanem Tápé irányába.

A szokatlan dolgok közel két héttel korábban, az utolsó szokásosnak tekinthető mozzanat után kezdődtek: akkor történt meg a szárazföldi tárolóhelyen a hajó megfordítása. Idén ugyanis a hajó külső felülete nem igényelt karbantartást, a belső inkább – és ami még fontosabb: egy felfordított hajót nem lehet vízre tenni!

A Parti őrség (Sea Patrol) című ausztrál filmsorozat egyik részében a tengeri járőrhajó kapitányát felettese előléptetéssel biztatja. Ez viszont már nem hajón végzendő beosztás lenne, így a kapitány válasza: „és akkor az íróasztalon hajózzak…?”

Az igazán szenvedélyes hajósok ilyenek. Nem tudják elképzelni az életüket a hajójuk nélkül. És – bár nem hivatásosként csak amatőrként – ilyen vagyok én is…

Miután tehát az íróasztalon már meg van tervezve az idei év nagy hajóútja és nagy vonalakban a következő is, az otthoni lehetőségek kimerülni látszottak. Ugyanakkor mivel két héttel korábban már a hajó megfordításához is éppenhogy csak összejöttünk hatan, miközben erre inkább nyolc-tíz ember az ideális, világosnak látszott, hogy a járvány terjedésével a tavasz folyamán egyre kevésbé lesz esély a hajó hasonlóan élőerő-igényes vízrerakására. Csak magammal számolhatok! Egy hajónak azonban vízen a helye – lépni kellett!

A folyamat megalkotása elvi szinten nem volt nehéz: az 55 cm magasan alátámasztott kb. 200 kilós hajót fel kell juttatni a 85 cm magas utánfutóra, majd a szokásos homokos part helyett egy sólyán vízre tenni. Rendelkezésre áll: autós emelő, kétkerekű kézikocsi, raklap, téglarakás, vastag deszka, gyerekcsúszda, számtalan sörasztal-pad szett.

Misi atyának a hajó építéséről szóló bemutatója elejéből lopva az alkalomhoz illesztett idézetet: kiderült, hogy az álmok megvalósítása távolabb kezdődik – jelen esetben az omladék bakok (legalább részleges) helyreállításával. Ezután az érdemi munka kezdetét a kerítés mellett álló hajó elfordítása jelentette, hogy az utánfutóval alá lehessen majd állni. Itt vette kezdetét a munkát végigkísérő elemi lépések sorozata: az autós emelővel a bak egyik oldalának megemelése, alátámasztása (eleinte téglával, később egyéb dolgokkal is), majd ugyanez a másik oldalon, majd a következő bakon… Az elforgatás során kellemetlen meglepetést okozott a(z akkor) második legstabilabbnak tűnő tartóbak részleges összerogyása. A hajó a tartalék alátámasztásra ráülve nem károsodott, viszont újabb hosszadalmas fűrészelések, csavarozások, tartóelemcserék következtek, mielőtt folytatni lehetett a munkát – immár az emeléssel.

A feladat papíron pofonegyszerű volt: a hajó elején olyan áthidalást szerkeszteni, amely alatt átfér az utánfutó. Az azonban hamar látszott, hogy a téglás alátámasztás két réteg után egyre ingatagabbá válik, nekem viszont közel négyre lett volna szükség. Ekkor jött a kerti csúszda masszív fémszerkezete, illetve a másik oldalra tizennégy réteg sörszett, közéjük pedig egy négy centi vastag deszka, aminek több mint két métert kellett áthidalnia. Izgalmas pillanat volt a ráterhelés, ugyanis jól láthatóan behajlott a súly alatt – ha eltörik, a hajó azelőtt az utánfutóra kerül, hogy az rendesen alágurult volna, ezzel a további munka igencsak kérdésessé válik.

Mivel minden centi számított, még az utánfutó kerekeiből is ki lett engedve szinte az összes levegő, bár így meg tolni volt nehezebb. A magassággal így is volt gond az alátolás során, de egy kisebb pótemeléssel végül ez a legnehezebb  munkafázis is sikerrel zárult.

Mindezek után a sólyázás már nem ígérkezett nehéznek, de a nem erre tervezett utánfutóval kellő tisztelettel kellett hozzáállni ehhez a lépéshez is, hogy lehetőleg ne kelljen a végén könnyűbúvárokat is bevonni a feladatba. Az utánfutóról mindenesetre a vízbe tolatás előtt levettem a kihúzható lámpahidat a zárlat elkerülésére, ellenben egészen a vízig nem oldottam ki a hajó rögzítését, nehogy a meredek lejtőn idő előtt leszánkázzon a szállítójárműről.

Amikor a kipufogó már a vízen keresztül bugyborékolt, egy utolsó erőteljes rásegítő mozdulat volt csak hátra – a hajó pedig nem a legméltóságteljesebben, oldalról jócskán nekikkoppanva a futó vízbe nem merül részének, belecsúszott a vízbe, készen állva az indulásra. Előtte már csak a feltöltött „úszómedencét” kellett kivontatni a Tiszából, meg visszakötni elektromosan, ami elsőre elég viccesen sikerült, mert az index pont fordítva villogott az autóhoz képest.

A vikinghajó tehát készen áll a 2020-as víziszezonra, amely még nem tudhatjuk, milyen lesz. A vízrerakáskor érvényes szabályok szerint az egy háztartásban élők szabadidős tevékenységként az eredeti befogadóképesség szerint utazhatnak benne, másoknak ez kevésbé illdomos, mivel a 1,5 méter távolság betartása a hajó méretei miatt nehezen valósítható meg…

A rendkívüli helyzet első kihívása, a vízretétel mindenesetre teljesült – ezután jöhetnek a továbbiak.

Nagy Gábor, MCSH Marián Miklós

https://www.facebook.com/DelAlfoldiVizicserkeszek/videos/948556468930507/