Ahogy „öregszik” csapatunk, úgy szélesedik cserkészeink életkori spektruma és halmozódnak a nyár programjai.

Van tábora a kicsiknek, kell egy túra a rovereknek, a vezetőség is el szeretne menni egy kicsit közösen töltődni, és a - korosztályokat és őrsöket átívelő - vizicserkészetnek is szokásban van egy nyári vándortábor. Ahhoz, hogy mindenre legyen idő felkészülni, táboraink időpontját már januárban ki kell tűzni. Ekkor még nem tudhatjuk milyen idő vár ránk, milyen lesz a vízállás, vagy éppen hányan lesznek halaszthatatlan ügy miatt távol, de szervezni, tervezni, álmodni kell.

2016 nyarára a Mala-Duna bejárást tervezte el csapatunk, és a kirándulás időpontját július 16.-19. közé tűztük ki. A Jóisten azonban másként gondolta. A nyár derekán jelentős árhullám vonult le a Dunán. Aggódva figyeltük az előrejelzéseket, saccolgattuk elérhetők-e még azok a sátorozó helyek, amik útbeosztásunk szerinti napi távolságokban vannak. A vízjóslás sajnos semmi jót nem ígért. A várva-várt apadás nagyon későn indult meg, és biztosak voltunk benne, hogy az éppen szárazra kerülő táborhelyek iszapbevonatán nem akarunk egy percig sem szánkázni. Hova menjük, hogy töltsük el evezéssel az időt, ha az eredeti terv megvalósíthatatlannak látszik?

Nem volt sok idő, dönteni kellett. Olyan vállalkozás körvonalait rajzoltuk fel, amit közeli és távoli ismerőseink közül senki nem élt még végig. Eldöntöttük: elmegyünk evezni oda, ahova nem szoktak (csak nagy ritkán) eljutni hazai vizitúrázók. „Megevezzük” 3 nap alatt a Nyitra - Zsitva – Duna útvonalat – lesz, ahogy lesz. Pontos információért felhívtam Asztalos Zoli barátunkat, mint a Felvidéki vizesek vezetőjét, hogy mondjon véleményt. Zolee szerint a kirándulás az „gyönyörű szenvedés” kategóriájába fog tartozni, és igaza lett.

Az indulás napján kora reggel felpakoltuk trélerünket Esztergomban, és a zuhogó eső ellenére jókedvűen és bizakodón indultunk el Érsekújvár fel. A helyet ahol vízre kell szállni már ismertem, mert három nappal korábban bejártam kocsival a teljes útvonalat, végigfényképezve az izgalmas helyeket.  Mikor lepakoltunk a partra és vízre szálltunk, a hétvégi telkekből nagyon érdekesen néztek ránk, de kérdezősködni senki nem dugta ki az orrát, mert az eső kérlelhetetlenül esett.

A túra első szakasza az Öreg-Nyitrán halad. A folyó nagyon kellemes, de az indulásnál olyan keskeny, hogy szinte vágni kell a nádat az előrejutás érdekében. Amikor csak a parton lököd a lapátod, akkor nem rohan annyira a kenu. Szerencsére alig egy kilométer ez a szakasz és máris evezhető 10-20 méter széles folyóvá nő alattunk a vízfelület. Lapátolni kell rendesen, mert a sodor nem igazán gyors, de a kormányosok szempontjából ez a jobb. Sok helyen kell bedőlt fákat kerülgetni, vagy egy hirtelen kanyarral kivédeni a megakadt uszadék-szigeteket. Gyakorlott legénységgel nincs borulás veszély, de ha mégis előadódna valami, akkor nem lenne olyan nagyon egyszerű a visszacsomagolás, mert a part nagyon kevés helyen alkalmas a kiszállásra. Ebédhez való helyet csak gyomrunk diktálta erős kompromisszumok mellett tudtunk választani. A part sűrűn benőtt. Horgászhelyek ritkásan vannak, azok is csak apró ösvények és a vízre meredeken leszakadó part a horgászt nem zavarja, így azzal nem bajlódik.

Tudjuk, minden rossznak van jó oldala is.  Mivel a vízpartot kevesen látogatják, a települések nincsenek szorosan a közelben, ilyen tiszta partokat és ennyire szemétmentes folyót még nem láttam. Az ásványvizes palackokat más vizeken szinte észre sem vesszük, itt hiányuk szembetűnik.

Az első napi evezés változatos volt, csupán a folyamatos eső jelentett monotóniát. Estére elfogadhatóan jó helyet találtunk az Öreg-Nyitra torkolat megelőzően. Kiszállni egy szélesebb horgászplaccon tudtunk, hajóinkat az ártéri erdőben láncoltuk össze, sátrainkat pedig a folyót övező gáton túl állítottuk fel.

Másnap kora reggel legyalogoltam ahhoz a ponthoz, ahol majd át kell emelni hajóinkat a Zsitvára, nagyon érdekelt, hogy miként fogjuk megtalálni a legjobb átemelési helyet. A terepbejárás most is hasznosnak bizonyult, mikor 10 óra tájban elindultunk már pontosan jelölve várt az átemelési hely. HalHaladni Haladni nem lehet túl gyorsan a folyó alsó szakaszán, mert a békalencse olyan sűrűre áll össze, hogy csak araszonként lehet taszigálni a hajót. Ilyen békalencsés örömök az első nap is kényeztettettek, de a végére lett csak igazán „szenvedés”. Amikor a túrára készültünk és a műholdas térképeket nézegettük, némely helyen teljesen fehérnek látszott a vízfelület. Akkor azt hittük, hogy csak a szél fodrozta a felszínt s az csillan vissza a műhold kamerájában. Ma már tudjuk ezek a fehéren világító szakaszok a „békalencsés-evezhetetlen” területek.

A Zsitvára való átemelés nem egy leányálom, de azért teljesíthető. Mindkét oldalon meredek a rézsű és nincs semmi hely pakolászni, de kézről-kézre adott poggyásszal megoldható. Zsitva kezdetben elriasztott, mert itt is nagyon sok volt a hínáros rész, de röviddel az indulás után kitisztult a felszín és tudtunk normálisan evezni. A folyó végig csatorna. Egyforma a part, azonos a szélesség, végestelen-végig nádas (ami szintén nem ideális kikötési szempontból).

Minden egyhangúság ellenére mégsem mondhatom, hogy unalmas volt ez a rész. A vizimadarak sokfélesége, a jó társaság, a naposra forduló időjárás kedvet csinál a cserkésznek. Néha lehetőség van kiszállni, sőt van, hogy kényszer is. Több alacsony híd ível át a csatorna fölött, általában összegyűjtve az uszadékot. Ahol nem sikeres a dzsungelharc, ott bizony kell cipelni. Öntözési céllal néhány duzzasztógátat is létesítettek a Zsitván, ezeknél is csak a szerencsén múlik, ha éppen átcincálható a hajó - sérülés nélkül - a leengedett fenékkapu fölött.

Több apró akadály mellett, átemelésekkel tarkított napi távot nem lehet gyorsan teljesíteni, de estére ott vagyunk, ahol lenni akarunk. Elérjük a Zsitva torkolatát, pontosabban Dunához közeli végpontját. A kisfolyó utolsó szakasza teljesen mesterséges. A torkolatot gyakorlatilag megszüntették és helyére egy mini zsilipüzem épült. Átevezéshez semmi lehetőséget nem hagytak, de nem is gyakori, hogy valaki erre felé fordítja a kormányrudat. A zsilipház melletti réten töltött éjszaka után hosszú és keserves átemelés várt ránk. Szerencsénk azért abban volt, hogy a dunai árhullám még hagyott egy kis vizet az ártéri erdő régi mederrészeiben, így nem kellett egészen a Nagy-Dunáig cipelni kenuinkat, hanem az ártéri mocsarasban kalandozva kijuthattunk szeretett folyónkra.

A Dunára jutás után már ismerős volt a táj és egészen barátságosnak láttuk a tejeskávé színt még hordozó, de már apadásba fordult folyót. Első dolgunk a jobb partra való átevezés volt. Itt feltöltöttük vízkészletünket (aminek pótlása a korábbi szakaszokon nem volt problémamentes, mert messze vannak a lakott helyek a folyótól). Aki ismeri a területet, az tudja, hogy Dunaalmáson vízért menni az külön egzotikum. A falu vízvezeték hálózatát helyi kénes forrásból táplálják, aminek vize kisebb patak formájában éri el a Dunát. Valamikor régebbi időkben mini gyógyfürdője is volt a falunak, de elhanyagolták és felszámolták. Amikor vizet vettünk a községi könyvtárban azt a tanácsot kaptuk, „inni kell, nem szagolni” és ezen utasítás alapján a víz fogyaszthatónak mondható.

A magas vízállásnak köszönhetően elég gyorsan értünk Esztergomba. Alapos hajómosás és jó hangulatú búcsú után mindenki igyekezett haza - kipihenni „gyönyörű szenvedéseit”. 

A túra útvonala fontos pontokkal megtekinthető az alábbi KMZ fedvényben.

Barna János - Nusi 
Életrevaló Ifjúságért Egyesület
és a 14-es Hollók vizesei