Jubileumi Tutajtúra, 1913 VÁG – TISZA 2013

A százegy éve, 1912. december 28-án megalakult Magyar Cserkészszövetség hamarosan egy országos figyelemre számot tartó, nagyszabású rendezvénnyel írta be magát a cserkésztörténelembe: a Vági Tutajúttal!

1913. július 4-én 105 cserkész érkezett Budapestről, Kolozsvárról, Komáromból, Marosvásárhelyről, Pozsonyból, Szegedről és máshonnan a történelmi Magyarország északi vidékére, a Vág menti Kralovánba. Itt várt rájuk hat tutaj, hogy a sebes zúgókkal, örvényekkel teli Vágon leereszkedjenek 360km-en át, le egészen Komáromig.

Minden tutaj egyenként 38 szál fenyőből volt összeállítva, szegezett keresztgerendákkal, tölgyfagúzsokkal. A tutajok közepén az alakulótér volt a zászlóárbóccal, és a homokkal töltött kalodára épített nyílt tüzelésű konyha. Előtte a deszkából épített, szalmazsákokkal berendezett hálótér, hátul pedig az ebédlő nyersfa asztalokkal és padokkal, meg a nappali sátor. A tutajok két végén kalyiba, a 3 méteres kormánylapátokat kezelő tót kormányosok részére.

Tizenhét napig tartott a tutajos cserkészet. Vízi- és mozgótáborozás is volt egyben, ráadásul egyéb nehézségekkel is meg kellet küzdeniük a cserkészeknek: a túra első 10 napján az eső folyamatosan esett. Ez azután nemcsak a tutajozók életét nehezítette meg, de a Vág is (egyébként 50-100m széles folyó) 1-3km széles folyammá dagadt, a hegyek közt pedig néhol 20-30km/órás sebességgel rohant. A tutajút azonban a kiváló szervezésnek köszönhetően fényesen sikerült, a tapasztalt kormányosoknak, a példás cserkészfegyelemnek és az isteni gondviselésnek hála baleset nélkül ért véget.

A túra sikerén felbuzdulva a szervezők a következő évben a magyar tengeren, az Adrián terveztek vízitábort – ám a nyakunkba zúdult világháború a tervet meghiúsította. Az azt lezáró békediktátumban pedig elveszítettük az Adriát is, a Vágot is…

A földgolyó túloldalán Argentínában, a 18. sz. Bartók Béla cserkészcsapat magyar cserkészei tízévente szerveznek tutajtúrákat. E túrák két egykori vezetőjében: Demes Sándor st.-ben és Lomniczy Mátyás cst.-ben pár éve, egy tábori vacsorát követő beszélgetés alkalmával érlelődött meg az álom, hogy a híres Vági Tutajút évfordulóján a Kárpát-medencében kell szervezni egy jubileumi tutajtúrát!

Az ötlet mellé hamarosan csatlakozott Barna János cst. is Esztergomból, majd pedig a lassan testet öltő elképzeléshez felsorakozott egy tucatnyi cserkész Magyarország mellett Felvidékről, Ausztriából, Németországból.

2012 nyarára elkészültek a tervei egy, a helyi viszonyoknak és lehetőségeknek megfelelő, 15 cserkész számára életteret nyújtó tutajnak. A szóba jöhető helyszínek közül végülis a Felső-Tiszát választottuk: hajóforgalom nincs, a táj gyönyörű, a víz egy efféle tutajjal is hajózható, szerencsés vízállás esetén a rengeteg homokpadon nagyszerű tábortüzeket, tömegjátékokat tarthatunk, a helybeliek kedvesek, segítőkészek…

Mindenképp szükségesnek láttuk egy próbatúra lebonyolítását. 2012. augusztus elején ezért Sándor megérkezett Argentínából Jándra, a Tiszapartra, és az összegyűlt 15 cserkésszel két nap alatt megépítettük a tutajunkat és öt napon át kipróbáltuk, hogyan tudjuk rajta legyűrni a folyamkilómétereket?!

A tapasztalatok alapján azután 2013 januárjában elkezdtük a „Jubileumi Tutajtúra 1913 Vág – Tisza 2013” túra kidolgozását. Célunk az volt, hogy Jándon, a Tiszaparton 100 cserkész két nap alatt építsen meg 10 tutajt, és ezekkel öt nap alatt hajózzon le Dombrádig 100km-t. Ám az érdeklődés olyan nagy volt, hogy végül 181 cserkészt fogadtunk 12 tutaj fedélzetére!

Augusztus 2-án délben érkezett a legénység Argentínából, Ausztriából, Brazíliából, Délvidékről, az Egyesült Államokból, Erdélyből, Felvidékről, Kanadából, Kárpátaljáról, Venezuelából és Magyarországról Jándra.

Volt tutaj, amelyiknek a legénységét egy-egy cserkészcsapat adta, volt amelyiket a világ más-más szögletéből érkező cserkészek alkottak. A tutajparancsnokok közt volt aki az előző évi próbaúton már kiismerte a tutajkormányzást, volt aki először tutajozott a Tiszán.

A tábornyitást követő délutánon ismerkedtünk egymással, a Tiszával, az evezéssel, vizbőlmentéssel… Este egy nagy, közös tábortűz után a parton tértünk nyugovóra.

A következő másfél nap folyamán minden legénység megépítette a saját tutaját. Ezeket, az előző évi tapasztalatok alapján úgy terveztük, hogy minél egyszerűbben, kevés szerszámmal megépíthető legyen: 3 sorban összesen 27 fémhordót bálázószallaggal rögzítettünk egy csavarozással készített 6m x 8m-es fa rácsszerkezethez. Erre szögeltük a fedélzetet alkotó OSB-lapokat, csavaroztuk az evezőtartókat és a kormánylapát tartószerkezetét.

Az evezősök számára egy-egy kis fazsámolyt készítettünk, a fedélzet fölé árnyat adó ponyvát feszítettünk. Zászlórúd, és a partraszálláshoz egy-egy palló került minden tutajra, a további építményeket mindegyik legénység a saját elképzelései szerint építette meg. Volt tutaj amelyet iparilag készített evezőkkel hajtottak, volt legénység amelyik még evezőit is a helyszínen készítette!

Minden tutajt fölszereltünk az előírások szerinti felszereléssel: horgony, kötél, csáklya, mentőmellény, stb., valamint a tutajélethez szükséges felszereléssel: konyhafelszerelés, ivóvizes kannák… Minden tutaj mellé egy-egy kenut is rendeltünk, a vételezések, a szükség szerinti partraszállások, az egymás közötti közlekedés bonyolítására.

Augusztus 4-én vasárnap délben pedig, miután a velünk hajózó Borka Iván r.kat. cserkész-lelkipásztor és Temesvári Imre ref. cserkész-lelkész Isten áldását kérte a túrázókra, a helyiek, magyarországi és határon túli cserkészvezetők, valamint a sajtó képviselőinek jelenlétében felhúztuk zászlóinkat, elsütöttük mozsárágyúnkat, és a 12 tutaj elindult útjára!

A napi táv megtételéhez nem hagyatkozhattunk a folyó sodrására, eveznünk kellett. A túra alatt a legénység a tutajon élte életét: itt aludtunk, főztünk, étkeztünk, még programjaink jó része is a tutajokon történt. Ezért a tutajok legénysége három őrsre oszlott: bal oldali evezős, jobb oldali evezős és szolgálatos őrs. Az evezősök a tutaj két oldalán kiépített 4-4 evezőálláson eveztek, a szolgálatosok pedig a tutajéletet biztosították, a programokat készítették elő.

Napnyugtakor a tutajokat kikötöttük egy-egy nagyobb homokpad mellett a parton. Itt tartottuk a tábortüzeket: voltak nagy, közös tüzek, voltak kisebbek amelyeket 4-4 tutaj legénysége tartott közösen, és volt alkalmunk meghitt Bi-Pi-tűz tartására is.

A takarodót követően mindenki a saját tutaján aludt, reggelente pedig minden nap más-más legénység járta körbe a tutajokat zenés-dalos ébresztővel. A torna, tisztálkodás, készülődés után az alakulótéren tartott reggeli szertartás és a napiparancs kihirdetését követően, minden tutaj felvonta zászlaját és a reggelit már a vízen költöttük el.

Ahol a szárazföldi kísérőcsapat meg tudta közelíteni a táborhelyünket, ott az ivóvíz- és élelemvételezést még indulás előtt, a parton megejtettük, ahol erre nem volt mód ott útközben, alkalmas helyen kikötöttünk, vagy a kísérőkenuval vételeztünk.

Délben 2-2 tutajt összekötöttünk és együtt ebédeltünk: a szokásos tábori ételek mellett készült lángos, tócsni, palacsinta is, mindenki nagy örömére.

Egyik délután egy jókora homokzátonyon kötöttünk ki és játszottunk vízi sorversenyeket, máskor a tutajokon rendeztünk forgószínpadot: az egyik tutajon zenekar alakult, a másikon teaház, a harmadikon bábszínház, máshol masszázsszalon, fodrászműhely vagy kaszinó. Volt vízicsata is: előbb óriási csúzlikkal próbáltuk egymás tutaját eltalálni vízzel töltött léggömbökkel, majd mindenféle kézreeső lavórral-kancsóval igyekeztünk minél nagyobb adag vizet zúdítani a másikra. A tutajok még kötélhúzással is összemérték erejüket: vajon melyik tudja a másikat áthúzni-tolni a túlsó partra?

Augusztus 9-én fáradtan, de nagy büszkeséggel érkeztünk meg Dombrádra.

Isten gondviselő segítségével teljesítettük céljainkat: a világ minden tájáról összesereglett magyar cserkészek együtt építették meg a tutajflottát és tették meg rajta a kitűzött 100km-es távot!

Révbeérésünket gyertyafényes bankettel ünnepeltük meg, majd a tutajokon töltött utolsó éjszakánkat követően, másnap délelőtt szétbontottuk azokat.

Túránk szimbolikus kerete egy kalóztörténet:

Mi, a túra résztvevői kalózok vagyunk, akik bűneink miatt egy lakatlan szigetre kerültünk. Egy utolsó lehetőséget kaptunk a szabadulásra: ha sikerül minden nap egy-egy erényes tulajdonságot elsajátítanunk, bűneinket jóvátennünk, akkor napról napra levetkőzhetünk egy-egy darabot a kalóz-öltözetünkből is. Ha a hetedik napig bebizonyítjuk, hogy egyetlen célunk a jellemes élet, akkor felölthetjük a cserkész-egyenruhát, hazatérhetünk és tovább dolgozhatunk azon, hogy a világot egy kicsit jobbá tegyük.

Miután a kitűzött erényeket, úgymint becsület, összetartás, bátorság, segítőkészség, stb. elsajátítottuk és bűneinket jóvátettük, túrazáráskor megkaptuk szabadítólevelünket, magunkra öltöttük a cserkész egyenruhánkat, majd egy utolsó közös szertartással levontuk a túra zászlaját, elbúcsúztunk egymástól és hazaindultunk.

181-en jöttünk össze, magyar cserkészek a világ 11 országából. A legifjabb 14, a legidősebb 67 éves. Volt köztünk Kárpát-medencei vagy magyarországi születésű, és volt akinek még a dédapja kényszerült a tengeren túlra.

A magyar nyelv, a magyar kultúra köt bennünket egybe, meg a cserkészeszme. És az óhaj, hogy megmutassuk a világnak: együvé tartozunk és együtt bármire képesek vagyunk!

Keresés

Eseménynaptár

  

Bejelentkezés